Műszereim mutatója...

Komolyan vettük a születésnapom és rengeteget pusztítottunk el amúgy is sorvadozó agysejtjeinkből... tulajdonképpen tömegmészárlást csináltunk fejben. Lenne mit bánni ebből az öt napból, de nincs kedvem gyónni... ez már történelem.
Ma elértem azt a pontot, hogy megpróbálok visszatérni a valóságba.
Elkeserítő a valóság... egy pirinyót sem haladt előre. A lelkem még mindig romokban, és amennyi maradt belőle, nos; azt is szétosztogatom.
A férfiak még mindig hatalmas kérdőjelek csupán. De tényleg... mi lenne, ha kimennék az utcára, és csak kérdőjelek jönnének szembe? Vicces gondolat! :)
A pacákom még mindig külföldön... lassan persze jön haza... de már most azt hallgatom, hogy mennyit kell majd dolgoznia, és itt, meg amott megjelennie. Születésnapok és társai... csak az enyém nem izgatja/ izgatta. Dobott egy sms-t és tovaröppent a témáról. Nem túl rég fejeztük be a Skype-os beszélgetésünk. Lehet, hogy a sokadnaposság dolgozik bennem, de lehet, hogy a józan eszem kezd feltápászkodni... ha ennyi dolga van előre... minek szedett engem össze? Miért szeldített meg türelemmel, ha egyszerűen nem jelentek semmit? Hova lettek a cinikus, humoros, néhol komolykodó beszélgetéseink? Ki EZ az ember?
Ilyenkor persze felvillan néha egy-egy pillanatra az, akit én  megismertem, és én barom; ebbe kapaszkodom. Abba a villanásba, amit a valamikori kedvessége adott... a figyelme, az őszinte beszélgetései, a problémái... mindaz, amit az ő részének hittem. Szépen lassan lök el magától. Tudatosan, mert talán, valamikor ő is érzett valamit, amit sikerült kiírtania magából azzal, hogy távol tartott, nem ment bele beszélgetésekbe... azzal, hogy visszabújt a kényelmes kis páncéljába.
Csak gratulálni tudok. Hiába vagy őszinte, és közlöd egy ponton, hogy eddig és ne tovább! Szólsz; "Már tudnál bántani!" Ez lefordítva annyit jelent... "érzek, méghozzá irántad, ha nem vagy biztos magadban, akkor nyugodtan menj el, és ne gyere vissza"...
De nem ment el. Akkor nem... és másnap sem...
Aztán elutazás előtt ( miután egy hétig nem láttad) túllépve a saját korlátaid írsz egy szívzuhogást... és semmi... ennyi erővel nyugodtan odaadhattad volna az utcán bárkinek. Az a valaki elolvassa... talán meg is tartja, mert egy szívvillanás látott a sorokban. Talán leül elgondolkodni... de pont ennyi visszajelzést kapnál tőle is.
Ő nem. Tovareppen, mintha egy újság hasábján olvasta volna az időjárást. Nem szokás ilyenekre reagálni valamit??? VALAMIT!!!
Folyamatosan azt hallgatom, hogy nincs szíve... lelke... milyenek a nők...stb. KIT ÉRDEKEL??? Nincs lelke? Ugyan már! Csak szeretné, ha nem lenne... de sajnos tökéletesen ki tudja iktatni. Ez erény, vagy gyengeség? Gyengeség! Félni önmagunktól... elbújni önmagunk elől... a legegyszerűbb. Kockáztatni... nos, az már más. Oda bátorság kell! De itt nem látom.
Kötelességből hív minden nap skype-on? Vagy mégis érez valamit? Jó kérdések...


Én sem kértem ezt az egészet. Nem akartam vele találkozni, megismerkedni... nem akartam érzéseket. Ennek megfelelően jártam el. Rutin volt minden perc. Aztán elkezdik kopogtatni a páncélod... direkt, tudatosan. Kidugod az orrod és lecsapnak rád. Boldog vagy, szárnyalsz egy öleléstől... és amikor a legmagasabban jársz... elengedik a kezed. Zuhansz. Várod a becsapódást, hogy végre megélhesd a fájdalmat, ahogyan szíved csontjai porrá törnek, agyad szétfolyik a földön, és kiszáll belőled minden. De nem... csak zuhansz. Nem mondták ki, de elengedték a kezed. Már nem érzed az illatát a párnáidon. A bőröd az utolsó molekuláját is kilehelte magából már rég. Ruháid friss öblítőt lehelnek helyette. Nyomtalan lett...
Vagyis lenne... ha nem éreznéd azt a büdös nagy űrt, azt a rohadtul kínzó fájdalmat. Tudod, hogy nem kellett volna engedned... kinyitni azt a jó alaposan bezárt kicsiny kaput. Megfogadtad egyszer, hogy többet nem nyitod ki. Így jár az ember, ha önnön ígéretét szegi meg. Önmaga gyilkosa lesz. Egy érzelmi hulla. Nincs benned harag iránta. Magadra haragszol, amiért elhitted, hogy van még értelme nyitni valaki felé. És még most sem tudod... még most sem vagy biztos semmiben. Csak van egy motoszkáló kis érzés... érzed, hogy megpróbál lépni, maga mögött hagyni, és talán sikerül is neki. Talán ő megússza sérülések nélkül. De abban mindenképp biztos vagy, hogy nem lesz a régi... valami változott, amiről te lemaradtál. Nem engedtek beleszólni, nem engedték, hogy bármit is tegyél... hogy megakadályozd.


Reméled, hogy leszáll a gépről és... hazajön a boldogság. Igen, ezt reméled. Egy kedvesen vicces csókot, sztorizgatást, ölelést, szeretkezést... de valahogy érzed; ha leszáll a gép... még sokat kell várnod rá. Nem látod még utána jó ideig. Az utolsó leszel... és még akkor sem kapsz majd boldogságot. Jó esetben pár megtűrt pillanatot... rosszabban egy elbocsájtó üzenetet.
Mégis várod... mert a szívednek nem tudsz parancsolni. Nem érdekelnek a kegyeid kereső hercegecskék. A békádat akarod! Megcsókoltad és számodra ő lett a királyfi... te tudod. Érzed. De a békád erőt merített belőled... és elslattyogott. Talán...
Pedig szeretnéd. Igen, azt szeretnéd, ami a tietek volt. A filmezést, azt, hogy megpihentetek egy étterem asztalánál egy hosszú nap végén, és kibeszéltétek magatokból a titkaitok egy részét is. Vágysz az érintésére, az illatára... a csendjére... mindenre, ami Ő. De ez te vagy. Egyedül.
Mosolyogva bíztatod, és adsz erőt ahhoz, hogy járja a maga útját, aminek tudod, hogy nem vagy része... pedig lehetnél. Először jössz rá milyen azért elengedni valakit... mert... s z e r e t e d !!! Rájöttél, hogy igazán szereted... Ilyen a szerelem? Ilyen facsaró, és keserű?
Szád sarkába mosolyt műtesz, szemedbe életet... és csak két ember látja a mögötte megszakadó szívet, a haldokló lelket, a sikító önvádat. Mosolyogsz, és várod az ítéletet. Félsz tudni, hogy mi van az ő lelkében... de lassan tudnod kell. Bár lángod már nem kap elég levegőt, hogy világítson. Mert tőle kaptad. Fényed lobban egyet, mint a haldokló lehellete utolsó erejével felcsap, majd páraként hanyatlik alá. Igen, ez volt a lelked. Szíved újra csak a vért pumpálja... semmi sincs benne. Évekig óvtad magad... most nem vigyáztál eléggé! A hóhér kacag egyet, és lecsap a kard... működsz. Újra. Like it used to be before.
El kell mondanom egy rossz hírt. Minden pillanatotok beleégett a lelkedbe. Üres barlang lett, de a falán ott vannak az ősnyomok, mint a barlangrajzok; itt valaha élet volt. Itt valaha szerettek. Szemed lenyugszik, szedált türelmen át nézed a világot. Szíved tüskéi nőnek picit, majd kővé keményednek. Tested megfeszül az érzéstől, ahogy elhagyja az utolsó őszinte inger is... mely visszanéz és búcsút legyint a porhüvelynek, melyet egykor átjárt minden sejtjéig. Hagy egy palackot maga után, benne az emlékkel.
Leülsz, és sírsz... a bor testes íze végigjár, érzéstelenít.
Meghaltál... de élsz! Teszed a dolgod, és újra érzed... nem érhet el téged már a világ. Egyetlen szava partra húzhatna, de ő már nem fog hozzád szólni. Imádkozol, hogy ne lásd többet, hogy ne érezd szánalmasnak magad. Imádkozol, hogy ne lássa a fájdalmad. Hiszen te már tudtad. Te már előtte megírtad ezt a bejegyzést, mert már érezted a hideget. Tudtad, hogy ellökött magától, mielőtt kimondta volna. Már akkor fájt, amikor csak a fecskék alacsony röpte jelezte a vihart... de agyad emlékezett. Tudta mi vár rád. 6 évig letiltott kapud nyekeregve csapódik vissza, a zár lustán a helyére kattan... a beáramló fény hirtelen eltűnik mögötte.
Fázol? Akkor élsz... vagyis működsz, mint egy jól kidolgozott óra apró kis fogaskerekei... dolgozik az élet. Jól átgondolt szerkezeted nem hagyja, hogy leállj. Mutatóid letörtek, számlapod kifakult, csak halk kattanásokat hallani... de olvashatatlan lettél. Már nem mutatod a pontos időt senkinek. Nem tudják értelmezni a csonka mutatóid... egy régi kor hírnöke vagy csupán... ez az óra, egyszer, valamikor... élt, valakinek örömöt okozott, ragyogott, és kacagva ketyegte az öröm, a szeretet, a kedves figyelmességek halk dallamát. Igen, ez az óra, egyszer élt!