Törkénység... Part 1.

Csoda

Csak állok egy domb tetején, beszívom reggeli napfényt,

Mint az előttem legelésző lovak...

Nyugodt vagyok; orrom lyukából pára csap fel, csíp a reggel,

Senki nincs itt, senki sem mozgat...

Lassan ülök le a fűbe, mintha félteném a napfényt az illanástól,

Zajom nehogy elüldözze...

Csak megsimítom a gyöngyös gyepet, távol minden kiáltástól,

Mielőtt még felöltözne...

Egy csikó nyihogása belekiált a néma pirkadatba,

Ébred a mező, s az erdő...

Távoli városok zaja itt már puszta tátogás,

Néma szerető...

Itt a dombon a forrongó világ csak rémálomnak tűnő látomás,

Ringató álom tán...

Elképzelem, hogy most nincs is más, csak a reggeli csillag,

Almaim szédelgő hintaján...

Hozzám szól a szellő, arcomra átszalad egy fűszálról a harmat,

Semmi sem számít...

A csikó felém baktat, elcsitítja az emberi látvány,

A rét lehellete ámít...

Vendég vagyok e különös varázslat gyepébe simulva,

Osonó erkölcs...

A csikó felfedezőm, ki nem háborgat, csak vizslat,

Melyen bölcs...

Nézzük egymást, békével jöttünk és majd távozunk,

Mi így is tudunk...

Szívem ritmusa nyugalmat dúdol lüktető agyamba,

Az élettel ringunk...

A nap itt békében osztozik a Holddal az égbolton,

Nem írnak új határokat...

Fecske riasztja meg a kémlelő kölyökpatást,

Visszaadja magányomat...

Bolygóm lett a kevéske fű, harmat, cirógató, negédes reggel,

Szerelmes pillanat...

A szívem túlcsordul, ráfolyik a csillámló, hűs pázsitra,

A lelkem kiszakadt...

Lebegek a táj felett, mint egy tovaszálló, éjűző álom,

Gyönyörű alkalom?

Nászunk volt egy tavaszi reggelen a tökéletességgel,

Szeretőd maradok?

Honey...

Igen, a cím: MÉZ!
Ma részem volt az élet egy mézesebb felében. Régen nem látott barátnőmet látogattam meg. Lélekmelengető volt. A topogó picivel, aki Mulan rajongó és a hős herceg halálát igazi könnyekkel éli meg... Egy lelkes kutyussal, aki ráhangolódott az emberek, az embereire... Egy barátnővel, aki ugyanaz, és mégsem...
Igen, változott. Anya lett. Nem a nyifegő, hisztigép, aki nyafogásra neveli egyetlen hercegnőjét, hanem gondolkodó, de szívből szerető... A scrapbookját olvasgatva elfogott egy érzés. Olyan volt, mintha egy meleg kandaló lenne az a kis könyv, amit kinyitottam. Tele őszinte gondolatokkal, igazi szerelemmel, valódi érzésekkel, a hétköznapok gyönyörűségeivel... nem mellesleg művészi alkotást fogtam a kezemben. Olyasmit, amit egy lélek épített. Kicsit úgy éreztem, mintha a lelkét lapozgattam volna. Egy szerelmes nőét, egy anyáét, egy néha kétségekkel kűzdő emberét, ahol minden szónak, minden képnek, és színnek lelke van.
Talán ez hiányzik a világból. Az igazi lélek, a szív. Az, hogy fel merjük vállalni az érzéseinket. Esetleg valahogyan megörökíteni a jó és a rossz pillanatainkat egyaránt. Felötlött bennem, hogy mi a francért nem tud mindenki ilyen lenni?! Hasonlítunk, hiszen én is a szívem után megyek... de elgondolkodtató, hogy tényleg ilyen kevesen vagyunk, vagy csak félnek az emberek? Mitől félünk? Gyönyörűségesen édes az élet, amikor egy ilyen kis könyvet átlapozol, amikor egy hosszú, őszinte beszélgetést folytatsz, ahol nem kell titkolnod semmit. Miért olyan nehéz őszintének lenni? Nem arra célzok, hogy elmeséled életed történetét pontról pontra... arra, hogy felvállalod az érzéseid, jót és rosszat egyaránt. Igen, ez fontos, hiszen ezek vagyunk mi... a hangulataink, szívünk megnyilvánulási tesznek minket egyedivé... vagy nem. Ha nincsenek érzelmeid... olyan leszel, mint egy konfekció ruha egy boltban. Sablonos, unalmas, bárki számára elérhető, vagy épp senkinek sem... mégis szürke, unalamas. lehetséges, hogy mégis "trendi", hiszen ma nem divat érezni, igazi tüzet ápolni a lelkünkben, ami mellett megmelegedhet a másik.
És itt jön a csavar... ma találkoztam az exem egyik legjobb barátjával... annak az exnek a barátjával, aki már nem lehet köztünk. Beszélgettünk a sötét, üres diszkóban. Meleg volt, kényelmes kucorodtam a süppedős székbe, élveztem a hely csendes hangulatát, azt, amit "üzemben" nem érzel. Nyugodt, tiszta, szép hely... megragadott. A hely olyan, mint a tulajdonosának lelke... nem véletlen. Furcsa beszélgetés volt, mégis hasonlított a barátnőmmel folytatottra... őszinte volt. Még akkor is, amikor szívet facsaró dolgok jöttek szóba. Az, hogy Ő már nincs velünk. Miután távoztunk érdekes gondolat ütötte fel bennem a fejét. Úgy beszélgettem a baráttal, mint régen Vele... mielőtt végleg elhagyott minket. Lehetséges, hogy megörököltem egy barátságot, egy tiszta, őszinte, emberi kapcsolatot? Olyat, ami érdek nélküli... ami ritkább, mint Csipkerózsikán a pattanás?! Meglátjuk... minden esetre olyan napot kaptam ma ajándékul az élettől, amiből ismét tanultam valamit, és ami miatt ismét hiszem: Nyitott szívvel kell élnünk!