Breaking the habit

Szépen lassan telnek a napok, hetek, hónapok. Régen nem jártam erre és régen nem írtam.
Tudom, megszegtem a fogadalmam...
Időközben lassan megsszakad a szívem. Egy magam fajta nőnek, lányak, ahogy tetszik... tudnia kellene... ismernie kellene a férfi természet minden rezdülését. És mégsem... nem ismerem.
Olyan kusza hálókat vontak körém, amiből nem tudok szabadulni. Testem kör fonődnak a szálak, és minél jobban kűzdök, annál mélyebben vágnak bőrömbe. Lassan úgy érzem megfulladok. Úgy érzem nincs levegő, és értelmetlenek a napok, amelyek kötelességtudóan baktatna előre.
Hiába kűzdök? Nagyon úgy érzem! Eddig reméltem... a holnap még jó lehet valamire. De nem! Minden áldott nap ugyanaz... reménytelen, mégis kecsegtető, majd mielőtt éjfélt üt az őra, a szívembe mar. Kegyetlen idők járnak.
Férfiak.. tudjátok milyen egy NŐ? Milyen egy nő szerelme? Ismeritek-e az érzést, ahogyan szépen lassan meghal a lelkünk? Látjátok-e, hogy mikor húny ki a fény a szemünkből, és válik üres, rideg, érzés nélküli üveggé? Nem látjátok, vagy nem akarjátok látni?
Talán feleslegesek ezek a kérdések... mégis. Ha valaki megválaszolná, akkor partra húznának a szavai.
Sodor az ár, rohan velem a folyó... fuldoklom, és egyre kevésbbé érdekel, hogy veszek-e levegőt...